Medveczky Balázs pályáját a Vígszínházban kezdte, majd a Szegedi Nemzeti Színházhoz szerződött. Online találkozásunk során együtt gondolkodtunk zenéről, színházról, képzőművészetről, költészetről és utazásról.
Mohácsi-testvérek: Johanna, avagy maradjunk már emberek.
Fotó: Kelemen József
- Egy lajhár van a pólódon. Tudsz vele azonosulni?
Szeretem a lajhárt. Nem siet, ráér.
- Te általában megfontolt és nyugodt vagy?
Akik ismernek, azok valamennyire tudják, hogy nem vagyok az a kapkodós típus. Minek? Hova? A jelenlegi világban szinte mániává vált az a gondolkodás, hogy minél több mindennek bele kell férnie egy napba, különben nem leszel produktív. Én ezzel ellentétben szeretem mindennek megadni az idejét. Egyébként is, ez a kifejezés, hogy „produktív” sokkal tágabb annál, hogy kizárólag fizikai cselekvésre utaljon.
- Ez azóta van így mióta vidékre költöztél?
Bár abszolút érezni ezt a fajta gyorsaságbeli különbséget vidék és Budapest között, de én már akkor is szerettem a lassabb tempót, mikor még nem költöztem Szegedre. Persze nézőpont kérdése; szerintem Szegeden nem lassabb, hanem barátságosabb a tempó. Ha kicsit bóklászni van kedvem, vagy ülni a lakásban és nézni ki a fejemből, vagy olvasni, gondolkodni, akkor azt csinálom. Természetesen az esetek túlnyomó többségében be van osztva a nap, hiszen ugye időre megyek ide-oda, éppen ezért ritka kincs, ha ilyesmire jut idő.
- A zene is fontos szerepet játszik az életedben. Amikor így elvonulsz gondolkodni, zenét is szerzel?
Volt már erre is példa, igen. Most valamiféle önkutatási szakaszban vagyok. Vizsgálgatom, hogy zeneileg milyen irányra vagyok fogékony. Tudok rögzíteni különböző hangszerekkel itthon témákat és motívumokat, de még nagyon keresgélős fázisban vagyok. Az egy nem titkolt tervem, hogy valamikor a távoli jövőben zenét írjak. Nagyon izgalmas dolog ez.
Fotó: Juhász Éva
- Ezek a különböző zenei motívumok egyszer csak összeállnak a fejedben?
Igazából nincs egy bejáratott módszerem arra, hogy mi a kiinduló pont. Van, hogy a fejemben egyszer csak létrejön valami téma, aztán jönnek rá a variációk zongorán és azokat kapcsolom egymáshoz. Máskor meg egy mondat van a fejemben, akár angolul, akár magyarul és a szöveg mentén indulok el. Persze sokszor előfordult már olyan, hogy a zene atmoszférájához nem passzolt a szöveg mondanivalója, ezért egy teljesen értelmezhetetlen dolog sült ki belőle. Vagy éppen éjjel dolgoztam 2 órát valamin, amiről azt gondoltam, hogy hú de jó, majd másnap meghallgattam és érthetetlen arckifejezéssel dobtam a kukába.
- Nekem egy-egy motívumról, dallamról színek jutnak eszembe. Neked adott esetben, milyen színek jelennek meg a fejedben a zenei motívumaid kapcsán?
Hú, ezen egyáltalán nem gondolkoztam még. Nagyon változó, talán a sötétkék, de olykor a piros is. Leginkább állapottól függ, hogy milyen dallam jön ki belőlem. Néha inkább valami fiktív szituáció jut eszembe: ha mondjuk csettintve dallamokat játszom, az nekem olyan, mintha két egér veszekedne. Tény, hogy ez inkább van a hangszín miatt, semmint a dallam miatt.
- Karikatúrákat is készítettél kiskorodban. Ha magadról kéne egy karikatúrát rajzolnod, akkor mi lenne az alapja ennek az önarcképnek, mit ragadnál ki saját magadból?
Talán az őszinte rácsodálkozást valamire, amit gyermekkoromban a tátva maradt számmal fejeztem ki. A családom minden tagja naponta többször rám szólt, hogy csukjam be a szám. A „Balázs, beröpül a darázs!” mondat például az emlékeimben van, nagypapám előadásában. Pedig csak álmodoztam és rácsodálkoztam dolgokra. Elég bamba kisfiúnak tűnhettem.
- A színpadon a karakterformálásodban, a szereptanulási folyamatban is benne van ez a rácsodálkozás?
Olykor igen. Az igazság az, hogy nincs erre metódusom, mert mindig rábízom magam az egész próbafolyamatra. Szokták mondani, hogy kétféle színész van, az ösztönös és a tudatos. Én nem tudom melyik vagyok inkább, talán az első. De szerintem mindkettő elengedhetetlen. Nem görcsölök, nem aggódom. Valahogy megpróbálom az adott darabnak, rendezőnek, kollégáknak a tempóját fölvenni. A figura elsajátításával kapcsolatban volt olyan, hogy főpróbahéten érkeztem meg a szerep lelkébe, gondolkodásába, de az is előfordult már, hogy valahogy egyből megéreztem valamit. Igazából minden egyes próba egy újabb találkozás a figurával. Van a próbafolyamat alatt egy folyamatos – hol aktívabb, hol passzívabb – agyalás és sosem tudhatod, hogy egy személy, vagy egy szituáció, vagy egy bármi kis apró dolog által értesz meg valamit a szerepből. Igazából minden egyes próba egy újabb találkozás a karakterrel és nyilván az a cél, hogy minél nagyobb összhangba kerüljetek egymással.
A Váci Dunakanyar Színház Liliomfi című előadásában.
Fotó: Juhász Éva
- Hat évig a Balettintézetben is tanultál. Egy táncelőadásra való felkészülés is hasonló, mint egy színházi próbafolyamat, vagy az teljesen más?
Az teljesen más. A Balettintézetben sokkal kiszámíthatóbbnak tapasztaltam meg egy próbafolyamatot. Ott nem feltétlenül teszel jót magadnak, ha kikapcsolsz pár napra, mással foglalkozol, mivel a testedet, az erőnlétedet kell hozzászoktatnod az adott szerephez. Egy balettosnál a belefektetett munka valahogy egyenesen arányos azzal, amit látunk tőle a színpadon. A színészetben számomra ez közel sem így működik; Előfordult, hogy rengeteg energiát használtam fel egy szerep megtanulására, éjjel-nappal azzal foglalkoztam, mégsem éreztem annyira magaménak egyik előadást sem. És volt, hogy kicsit hézagosabban vettem részt egy próbafolyamatban, körülbelül egy hét kimaradt nekem más munka miatt, majd visszajöttem és valami helyreállt a szerep gondolkodásával kapcsolatban.
- Azokban az időszakokban, amikor leállt a színház, mit csináltál?
Sokat zenéltem itthon és olykor sorozatokat néztem. Az utóbbi időszakban újra jut idő az olvasásra, ami legalább olyan jóféle addikció, mint a zene. Itt Szegeden kövirózsát is ültettem, de nagyon régen néztem feléjük, szóval már biztos, hogy nem élnek. De hálistennek beindulni látszik az élet; vannak kisebb-nagyobb forgatások, egy szerepátvétel Pesten, felújítópróbák itt-ott. Igazából a nyár lesz egy sűrű időszak.
A Moliére, avagy az álszentek összeesküvése című előadásban a Szegedi Nemzeti Színházban.
Fotó:Kelemen József
- A Vígszínházban töltött éveid után a Szegedi Nemzeti Színházhoz szerződtél. Mennyire tudtad összeegyeztetni a vidéki életed a budapesti munkáiddal? Sokat ingázol Szeged és Budapest között, ez gördülékenyen megy?
Az utazás részét a dolognak már az elejétől fogva nagyon szeretem, mert legtöbbször felteszem a fejhallgatót és másfél órán keresztül csak megy a zene. Vagy olvasok. Ilyenkor élvezem, hogy egyedül vagyok a gondolataimmal. Igazából bármihez tudok alkalmazkodni, de az tény, hogy a távolság miatt nem mindig könnyű a munkákat egyeztetni.
- Nyaranta, amikor Szeged felé vettem az irányt, szerettem azt figyelni, hogy hol van a domboknak a vége és hol kezdődik a síkság. Neked van valami ilyesfajta mániád utazás közben, amit szeretsz út közben figyelni?
Amikor utazom, akkor valahogy úgy érzem, hogy a táj mindig kiszolgálja azt a zenét, ami a fülembe megy, vagy a zene kiszolgálja azt, amit látok. A kettő elegye, a látvány meg a zene ad egy nyugodt és harmonikus élményt. Kiskoromtól kezdve néha elképzelem utazás közben, hogy óriás vagyok, a fák pedig csak a lábszáramig érnek és átugrálom őket.
Az Apatigris című sorozat forgatásán.
Fotó: Gerencsér Anna
- Számodra mi a fontos egy-egy dalnál?
Az utóbbi pár évben olyan előadókat szeretek hallgatni, akiknél a költészet is erőteljesen jelen van. Ha csak a szöveget nézem, akkor önmagában gyönyörű, versként is megállná a helyét. Alá megy egy zenei világ, ami kiszolgálja a szöveget, és nem akar túl hivalkodó lenni.
- A költők közül, kinek a versei ragadtak meg leginkább?
Őszintén szólva inkább a regény áll hozzám közel, de József Attila, Karinthy Frigyes vagy Petri György verseit nagyon szeretem. Bár számos olyan költő van még, akiket szintén imádok, de József Attila gondolkodása áll hozzám talán a legközelebb. Egyik kedvencem tőle a Tanítások c. versciklus. Petriben pedig pontosan azt szeretem, hogy nem akarja megváltani a világot, ellenben ha olvasom, én változom meg egy rövid időre a világban. Egyedi, szarkasztikus humort képvisel, valamiféle kesernyés szépséggel. Nem akart mindenáron – klasszikus értelemben véve - szép verseket írni, inkább emberieket.
Mohácsi-testvérek: Johanna, avagy maradjunk már emberek.
Fotó: Kelemen József
- Szerinted József Attila hogyan reagálna a világ mostani helyzetére?
Nem tudom, hogy vajon még mindig fel akarná-e nyitni az emberek szemét vagy már inkább a teljes reménytelenséget választaná. El tudom képzelni, hogy nem adná fel és ilyen helyzetben is megpróbálna inkább az emberek lelkére hatni. Csak hát a mai ember rengeteget változott ahhoz a korhoz képest, amiben ő élt és nem tudom, hogy hány ember venné egyáltalán a fáradtságot, hogy belegondoljon abba, amire József Attila utalni akar és itt főleg hatalommal rendelkező emberekre gondolok.
- Ehhez kapcsolódva, mit gondolsz arról, hogy a színháznak mennyire kell, hogy feladata legyen a vírushelyzet után az, hogy utat mutasson a világban a nézőknek?
Alapvetően úgy gondolom, hogy a színháznak talán a legfontosabb célja az, hogy leszoktassa az embereket a haszonelvű gondolkodásról. Jelenleg talán abban tud segíteni, hogy újra figyeljünk egymásra, a környezetünkre, visszalassuljunk a mindennapok gürcöléséből, állítsuk meg az időt, majd késő este jöjjünk ki máshogyan az épületből. A színház – függetlenül attól, hogy a nézőtéren ülök, vagy a színpadon állok – egyfajta nyugodt izgalom nekem. Én személy szerint ezt várom.
Pifkó Szera